Pontban öt órakor, amikor a színpadra lépett a Maliból származó Vieux Farka Touré és négytagú zenekara, még majdnem az egyenlítőhöz közeli erővel sütött le "a nyári nap sugára", ezért aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem pódium előtti legjobb helyeket kereste a közönség, hanem a legjobb hely/árnyék hányadosát. Aztán ahogy nőtt árnyék, úgy nőtt a közönség is, nem csoda, mert a legendás apa – Ali Farka Touré – lábnyomából egyre inkább kilépő ifjú gitáros játéka élményszámba ment. A szokásosnak nevezhető lüktető, afrikai blues-rock olyan rafinált zenei fordulatokkal lett elővezetve, amitől még izgalmasabbá vált az unalmasnak egyébként sem nevezhető produkció. Köszönhető ez kiváltképp Tim Keiper dobos áldásos tevékenységének, aki egy lelkes dzsesszkonzisra emlékeztető kinézetével, hosszú szőke hajával igencsak kilógott a harcedzett külsejű afrikaiak közül. Fülig érő szájjal mosolyogva élvezte a koncert minden pillanatát, és ez átsugárzott zenésztársaira, és – ahogy ez lenni szokott ilyenkor – a közönségre is.

Éppen ezt az örömteli zenélést hiányoltam sokszor a Besh o droM koncertjén. Hatalmas bulit csinálnak ők mindig – immár tizedik éve a Sziget Világzenei Nagyszínpadán –, de úgy gondolom, hiába az imponáló zenei tudás, a profi zenekari munka, ha ez csak munka. Legalább is ez érződik a nem-frontemberek jelenlétén. Bivalyerős a ritmusszekció - Herr Attila játéka már régóta lenyűgöz, és méltó társa a dobokon Somos Attila. Csurkulya József cimbalmos is lehetne egy újabb színfolt talán, ha nagyobb szerepet kapna, csakúgy, mint a gitáros Sidoo Attila, az egykori punkzenész, aki képes Django Reinhardt szellemét is megidézni virtuóz módon. Barcza Gergő és Pettik Ádám, kvázi frontemberként próbálkoznak serényen,és bájos énekesnőjük, Magyar Bori is szerencsére egyre oldottabbnak tűnik. Ám nehéz úgy azonosulni egy alapvetően nagyon életvidám zenét játszó zenekarral, ha zenészeinek többsége fásult fegyelmezettséggel teszi a dolgát. Szeretjük őket azért, nagyon is, és fantasztikus érzés lehet, amikor egy kiürült nézőtér fogadja őket, és ahogy rákezdik, mint valami hatalmas szivattyú szippantják be zenéjükkel a közönséget.

Aztán vissza Afrikába. Az elefántcsontparti Tiken Jah Fakoly ringató reggae-jére hullámzik a közönség, a sok-sok piros-sárga-zöld zászló alatt. Valami elképesztően mélyről jövő lüktetéssel nyomják a néha monotonnak tűnő, ám talán éppen ettől mágikussá váló alapokat, amiket azonban a gyönyörű énektémák, és a markáns énekhang tesznek egyedivé. Színpadi megjelenésükkel, mozgásukkal, még közelebb hozzák a kontinenst, melynek nehéz sorsáról dalaikban és azok között is gyakran szólnak. Az énekes-főnökön, kívül nem is nagyon lehet kiemelni senkit, egységesen jó az egész zenekar, mint ahogy a számok között sincs csúcspont, olyan ez kicsit, mint amikor órákig nézzük a tenger hullámzását. Csak itt vele hullámzunk.

A kissé felemásra sikerült Woven Hand és a Muzsikás csúcstalálkozó után itt egy újabb, egyszer már kipróbált projekt, a "rezes-testvériség"-jegyében. A Brotherhood of Brass - Frank London's Klezmer Brass Allstars & Boban Marković Orkestar koncertjét a New Yorki-ak kezdték a Frank Londontól megszokott szenvedéllyel és intenzitással. Ő mindig úgy játszik, mintha élete utolsó koncertjét nyomná. Láthatatlan, izzó, feszülő, vezetékek kötik össze zenészeivel és a közönséggel. A helyszínen, az adott pillanatban kapják meg végső formájukat a számok, minden jelenlévő részese az alkotó folyamatnak. Tuba, gitár, dob, trombita, trombon, klarinét, és rögtön a legvadállatabb módon. A tubás skót szoknyájának extrém látványa hamar másodlagossá válik játékának hallatán. Elképesztően erős húsz perc, majd helycsere, jönnek Bobanék, és hozzák a tőlük megszokott buli-csocseket, amibe próbálnak becsatlakozni a klezmeristák, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel, bár a Michael Jackson emlékének ajánlott Billie Jean-feldolgozás elég jól megszólalt. Aztán balkán-party villanyoltásig, mindenki táncol, ugrál, lesz mit kipihenni.



(Forrás: sziget.hu)

Sziget Fesztivál Online - sziget.biz